Jogi szilánkok a magyar Ptk. rekodifikációja kapcsán

Dr. habil Papp Tekla PhD:

Jogi szilánkok a magyar Ptk. rekodifikációja kapcsán[1]

Jogi alaplap 2014/4

 (megjelenés alatt a 2013. 11. 23-án Újvidéken tartott konferencia kötetében)

            A kodifikálás – még akkor is, ha mint jelen esetben, ez egy meglévő, hatályos, egzisztáló polgári jogi kódex teljes körű átdolgozását (rekodifikációját)[2] jelenti – nagy odafigyelést, hatalmas jogi tudást, rigorózus precizitást, szakmai alázatot, nyitottságot, rugalmasságot és a teljes jogászi szakma bevonását igénylő munka. Jogos elvárás, hogy „a régi helyébe lépő új kódex formai megoldásaiban, komplexitásában és tartalmában olyan korszerű ember- és társadalomformáló eszköz legyen, amely teljesebben, eredményesebben és igazságosabban szolgálja az emberi értékeket és a vagyoni viszonyokat.”[3] Ilyen hatalmas, embert próbáló vállalkozások velejárója, hogy a nagy átdolgozásban maradnak „érdes felületek és szilánkok”. Jelen tanulmányomban néhány szilánkot emelnék föl a földről, hogy átgondoljuk az általuk keletkező jogi problémákat, anomáliákat.

 I.                   Alkalmazási rétegek

 Az új magyar Polgári Törvénykönyv több könyvből fog állni: Bevezető rendelkezések (Első Könyv), Az ember mint jogalany (Második Könyv), A jogi személyek (Harmadik Könyv), Családjog (Negyedik Könyv), Dologi jog (Ötödik Könyv), Kötelmi jog (Hatodik Könyv), Öröklési jog (Hetedik Könyv), Záró rendelkezések (Nyolcadik Könyv). Tanulmányom vonatkozásában feltétlenül kiemelendő, hogy a gazdasági társaságok jogának egy része szolgáltatta a mintát a jogi személyek közös szabályaihoz, egy másik részük pedig a gazdasági társaságok közös és speciális szabályainál nyert elhelyezést, és végül vannak olyan előírások a 2006. évi IV. törvényben, amelyeket nem szabályoz az új Ptk.[4]

Az alkalmazási rétegek kapcsán az alkalmazandó jogszabályok körét és sorrendjét vizsgálom a jogi személyekre és a szerződéses jogviszonyokra vonatkozó új Ptk-beli rendelkezések tekintetében.

„A szabályok egyazon törvénykönyvbe foglalása addig kívánatos és célszerű…, amíg az összefoglalandó normák módszerbeli egysége fennáll, és amíg a rendszerbe illesztés a kodifikáció előnyeit: a rendszertani racionalitást, az ökonomikus és ellentmondásmentes törvényszerkesztést, a terminológia biztonságát, a világos és áttekinthető megoldásokat hozza magával.”[5]

Meglátásom szerint a fentiekben megfogalmazott nemes és támogatandó cél nem feltétlenül érvényesül az új Ptk.[6] minden részében. A harmadik könyv (A jogi személy) kapcsán a törvénykönyv rendszerét és rétegződését nagyon rövid idő alatt újszerű megközelítésekkel több kritika is érte:

–          az új Ptk. ezen kötetébe a kereskedelmi jog státuszjoga (társasági jog) került be, amely instabilitása (gyakori jogszabályi módosítások általi érintettség) okán nem feltétlenül kell, hogy ilyen mértékben inkorporálódjon a Ptk-ba (szemben a kereskedelmi jog dinamikus részével, a kereskedelmi szerződések jogával);[7]

–          a kettős mögöttes jogterületi megoldás figyelhető meg többféle értelemben is

a)      a társasági civiljog és a társasági közjog szétválasztása,

b)      általános részi közös szabályok kialakítása a jogi személyekre, majd azokon belül, külön a gazdasági társaságokra;[8]

–          a társasági jog mozaikszerűsége (az irányadó szabályok számossága) az új Ptk. után is megmarad.[9]

A társasági jogot az új Ptk. hatályba lépését követően használni kívánóknak először mindig a vonatkozó jogszabályok (cégtörvény, tőkepiaci törvény, adó és pénzügyi jogszabályok, számtalan miniszteri rendelet etc.) listázása lesz a feladatuk, majd az alkalmazandó jogi normák egymáshoz való viszonyának (lex specialis derogat legi generali, vagy a kógens, imperatív jogszabály megelőzi a diszpozitív jogszabályt), rétegződésének megállapítása következik, és csak ezt a nem könnyű „nyomozást, silabizálást” követően kerülhet sor az irányadó jog alkalmazására.

Ezen probléma a hatodik könyv harmadik része (Egyes szerződések) vonatkozásában is fennáll: például a közvetítői szerződés (XVI. Cím XLI. Fejezet) vonatkozásában figyelembe kell venni a közvetített/ kötött ügylet jellege (áruforgalmi/ ingatlanközvetítő/ biztosítási etc. ügynök) szerinti jogszabályt, az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvényt (2000. évi CXVII. tv.), a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvényt, valamint az új Ptk. speciális szerződési, majd általános szerződési és kötelmi közös szabályait is.

A Ptk-n kívüli kontraktusok esetén sem egyszerűbb a helyzet: például a fogyasztói pénzügyi lízingszerződésre elsősorban a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló törvény (Fhtv., 2009. évi CLXII. tv.) alkalmazandó, másodsorban a 2008. évi XLVII. törvény a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról (Fttv.), majd az üzleten kívüli kereskedésről szóló kormányrendelet (213/2008. (VIII. 29.)), a fogyasztóvédelmi törvény (Fgytv., 1997. évi CLV. tv.), a hitelintézeti törvény (Hpt., 1996. évi CXII. tv.), szubszidiárius jelleggel az új Ptk. szerződések közös (különös tekintettel a fogyasztói szerződésekre vonatkozó előírásokra) és kötelmek közös rendelkezései, bizonyos vonatkozások tekintetében szóba jöhet a távértékesítés keretében kötött pénzügyi ágazati szolgáltatási szerződésekről szóló törvény (2005. évi XXV. tv.) és az önálló kereskedelmi ügynöki törvény (2000. évi CXVII. tv.).

Úgy vélem, hogy az ismertetett példák jól szemléltetik, hogy az új kódex alkalmazása, az alkalmazási rétegek értelmezése, viszonyítása igazi jogászi kihívásnak tekinthető.

 II.                A diszpozitivitásról

 A jogi szakirodalomban a következő megközelítéseket találjuk a diszpozitív jogszabályra:

–          a diszpozitív szabály csak akkor érvényesül, ha a felek másképp nem rendelkeztek;[10]

–          diszpozitív, azaz eltérést engedő, hézagpótló szabály;[11]

–          diszpozitivek azok a szabályok, melyek akkor érvényesülnek, ha a felek másként nem rendelkeznek, eltérést engedőek;[12]

–          eltérést engedő (diszpozitív) az a szabály, amely a normában előírt magatartástól eltérést enged, így azok a normák ilyenek, amelyek bizonyos joghatást csak arra az esetre írnak elő, ha a felek rendelkező hatalma nem fejezett ki a joghatásra nézve eltérő akaratot;[13]

–          a norma diszpozitív, ha a jogszabály az előírt magatartástól eltérést enged;[14]

–   a diszpozitív jogszabály célja az, hogy amennyiben a jogviszony alanyai másban nem egyeznek meg, úgy jogvita esetére a felek megállapodása hiányában biztosítson szabályokat (hézagpótló).[15] Tehát a fentiekből leszűrhető, hogy a diszpozitív jellegű előírásoktól a felek eltérhetnek, az ilyen jellegű rendelkezések csak akkor irányadóak a köztük lévő jogviszonyra, ha a felek másban (jogszabálytól eltérő tartalomban) nem állapodtak meg.

Az új Ptk. a jogi személyek vonatkozásában külön is deklarálja a diszpozitivitást,[16] viszont a jogszabályi megfogalmazás több kérdést is felvet:

–          alapíthatunk olyan kft-t, amely csak az elnevezésében lenne az, mert a szervezeti, működési szabályokat, a tagok egymás közötti viszonyát az új Ptk-tól eltérően fogalmaznánk meg és a tagoknak nem üzletrésze lenne, hanem üzletjegye, vagy az ideiglenes részvény mintájára alakítanának ki üzletjegyet/ideiglenes üzletrészt etc.?

–          az ilyen kft-t bejegyezné a cégbíróság?

–          ha más jogszabály tiltja az eltérést (például a tőkepiaci törvény a nyrt. kapcsán), akkor eltérhetünk-e a Ptk-tól?

–          ami a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti, az még szolgálhatja a munkavállalók érdekét, vagy társasági szerződésbeli hitelezővédelmi rendelkezés a munkavállalók kárára is lehet, ilyenkor hogyan értelmezzük az eltérést tiltó szabályt?

–          hogyan értelmezendő a cégbíróság törvényességi felügyeleti jogkörével kapcsolatban az a kitétel, hogy „a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza”?

Továbbá a 3:4. § (2) bekezdésének nem a legszerencsésebben megfogalmazott tartalma arra enged következtetni, hogy minimális lesz azon szabályok összessége, amelyektől nem lehet majd eltérni. Az egyes szakaszok jogszabályfajta szerinti besorolása (kógens, klaudikálóan kógens, diszpozitív) is kétséges, nehezen megítélhető. Ezen kívül a diszpozitivitásról rendelkező előírás megszegéséhez fűzött érvénytelenségi jogkövetkezmény alkalmazhatósága és hatékonysága egy egzisztáló jogalany esetén szintén aggályos.

A szerződési jogban is külön rögzítésre kerül – mind a kötelmek közös szabályainál,[17] mind a szerződések általános előírásainál[18] – a diszpozitív jelleg. A diszpozitivitásnak olyan vitatható használata is megjelenik, amely egyben az adott szerződés Ptk-beli szabályozásának értelmét kérdőjelezi meg; markáns példa erre a faktoring szerződés. A kiemeléseket a jogalkotó által készített Ptk-kommentárból[19] eszközöltük:

–          „A gyakorlat azonban olyan sokféle jogviszonyt nevez faktoringnak, amely kizárja, hogy a Ptk. ezeket egyetlen jogcímként szabályozza.”

–          „Ezért valamennyi típusú faktoring jogviszony azonban egységesen nem szabályozható, mivel ezen szerződések egyetlen közös tulajdonsága, hogy annak során követelés engedményezésére kerül sor, az engedményezések mögött azonban nem fogalmazható meg közös jogcím.”

–          „A Ptk. … faktoring szerződésként kizárólag azokat a finanszírozási célú szerződéseket szabályozza, amelyek gazdasági tartalma alapján a követelés átruházására a faktor által nyújtott hitel fedezeteként köteles az adós, és ezért a faktort nemteljesítés esetén visszkereseti jog illeti meg.

–          „A faktor tehát, a Ptk. diszpozitív főszabálya szerint, nem nyújt védelmet az adós fizetési késedelme vagy nemteljesítése esetére és a követelés behajtására sem köteles… a faktor által, erre vonatkozó kifejezett megállapodás esetén nyújtott extra szolgáltatások.”

–       „Természetesen a Ptk. nem tiltja meg a nem visszkeresetes, illetve nem finanszírozási célú követelésátruházást. Az ilyen ügyletek azonban polgári jogi szempontból jellemzően követelés-adásvételnek, vagy atipikus szerződésnek fognak minősülni.”

Az új Ptk. a faktoring fogalmi ismérvének tekintendő szolgáltatások (a faktor nyújtotta finanszírozás, nyilvántartás, behajtás, védelem)[20] jogalkotó általi „amputálásával” és a faktoring-szerződés speciális kölcsönszerződéssé minősítésével a gyakorlatban komplex, szolgáltatási jellegű, ilyen keretmegállapodásokat kötő jogalanyokat az új Ptk-n kívüli jogterületekre „lökték”, a jogértelmezésben és a jogalkalmazásban magukra hagyták.

Zárójelben jegyezzük csak meg azt, hogy az új Ptk. permisszív szabályokat is használ, amelyek kapcsán szintén aggályok merültek fel.[21]

 III.             Szóhasználati és fogalmi anomáliák

 1)      Szóhasználati anomáliák[22]

A jogi személy létesítéséről „a személyek szerződésben, alapító okiratban vagy alapszabályban (a továbbiakban együtt: létesítő okirat) szabadon rendelkezhetnek,…”,[23] azonban arról, hogy itt milyen fajta jogalanyt létrehozó szerződésről lehet szó, sem a jogi személyek közös szabályainál, sem a gazdasági társaságok közös előírásainál (mindkét részben következetesen létesítő okirat kifejezés jelenik meg), sem az egyes jogi személyekre vonatkozó rendelkezéseknél nincs utalás. Csak a kkt.,[24] bt.,[25] kft.[26] és az egyesülés[27] fogalmából derül ki, hogy társasági szerződést kell beleérteni (utólagosan) az előbbi félmondatba.

A franchise-t nemes egyszerűséggel jogbérletnek[28] aposztrofálja az új Ptk., holott a jogot nem lehet „bérelni”, hanem gyakorolni, vagy gyakorlását átengedni, vagy a jogot átruházni lehetséges. Az „átengedés” és az „átruházás” kifejezések jogilag eltérő tartalmat hordoznak:

–           a szómagyarázatnál egyetértünk Menyhárd Attila[29] és Boytha György[30] más kontextusban adott meghatározásaival: az átengedés részeltetés, valamiben, valaminek a megosztása másokkal, amely ebből következően az átengedő számára lehetővé teszi a részleges joggyakorlást, azaz csak korlátozza a nála maradó jog értékesítését;

–          az átruházás pedig a jogra vonatkozó kizárólagosság megszerzését jelenti.[31]

A faktoring-szerződés fogalmi meghatározásánál[32] az adós jogosult engedményezni a követelést, holott az adósnak nincs követelése, hanem tartozása van a harmadik személlyel, a faktorálóval szemben, így ő nem engedményezhet követelést (ő a tartozása faktor felé történő megfizetésére köteles). Ugyanis a faktoring-szerződés hárompólusú jogviszony:

–          – a faktor (engedményes, a követelés új jogosultja), a faktoráló (engedményező, a követelés eredeti jogosultja) és az adós (aki tartozik);

–          – a faktoráló a követelést visszterhesen átruházza faktorra, a faktor a követelést nyilvántartja, könyveli és érvényesíti (behajtja), az adós pedig tartozása kiegyenlítésére köteles (immár a faktor felé).[33]

 2)      Fogalmi bizonytalanságok[34]

2.1. Az új Ptk. a jogi személy általános szabályai keretében, a hatályos Ptk. jogi személy felfogásából kiindulva (állami elismerés függvénye a jogi személyiség), a Kauser Lipót-féle technikát alkalmazva[35] ugyan nem dolgoz ki egzakt, használható jogi személy fogalmat, azonban a jogi személy lényeges ismérveit „csokorba szedi” (saját név, székhely, jogrend által megengedett cél, ügyvezető és képviselő szerv, elkülönült vagyon és önálló felelősség) azzal, hogy ezek azok, „amelyek a jogi személynek tagjaitól vagy alapítóitól elkülönült, önálló megjelenését teszik lehetővé a vagyoni forgalomban”.[36]^,[37]

Azonban ezeknek az ismérveknek mindegyike nem alkalmazható az új Ptk. harmadik könyvében szabályozott minden jogi személyre. A jogi személy elkülönült vagyonnal rendelkezik, akkor a jogi személy tulajdona nem azonos az őt alkotók/tagok tulajdonával, vagyonával. A tulajdoni elkülönülés elve a kkt. és a bt. esetében relatíve érvényesül csak, mert a gazdasági társaságok önálló vagyona (amely a tagok kötelező vagyoni hozzájárulás teljesítése révén keletkezik) nem válik el markánsan a tagok vagyonától mögöttes, korlátlan tagi felelősség esetén. Tehát a kkt., bt. az elkülönült vagyon ismérvet csak viszonylagosan hordozza magán. A jogi személy elkülönült vagyonából adódik önálló vagyoni felelőssége: a jogi személy kötelezettségeiért, tartozásaiért a jogi személy köteles helytállásra, az őt alkotók/ tagok nem. Ezzel szemben a kkt. tartozásaiért a társaság tagjai, a bt. kötelezettségeiért pedig a beltagok, mögöttesen (ha a társaság vagyona nem fedezi a tartozásokat), korlátlanul és egyetemlegesen kötelesek helytállni. Tehát a kkt., és a bt. az önálló vagyoni felelősség kritériumának nem felel meg.[38] Levonható az a konzekvencia, hogy a jogalkotó úgy minősítette jogi személynek a közkereseti és a betéti társaságot, hogy az általa meghatározott fogalmi kritériumoknak teljes mértékben ezek a gazdasági társaságok nem felelnek meg.

2.2. Az új Ptk. fogyasztó fogalmával[39] kapcsolatban is gondok adódhatnak a fogyasztóvédelmi törvény szabályával, az eddigi bírói gyakorlattal és szakirodalmi álláspontokkal összevetve; ráadásul a polgári jogi rekodifikáció során éppen ellentétes tendencia érvényesült, mint a fogyasztóvédelmi törvény módosításainál. Az Fgytv. eredeti rendelkezése[40] szerint a fogyasztó az önálló foglalkozásán és gazdasági tevékenységi körén kívül eső célok érdekében eljáró természetes személy, aki árut vesz, rendel, kap, használ, igénybe vesz, vagy az áruval kapcsolatos kereskedelmi kommunikáció, ajánlat címzettje. A fogyasztóvédelmi törvény fogyasztói kategóriája nem volt összhangban[41] a hatályos Ptk-beli fogalommal,[42] mely fogyasztó alatt a gazdasági vagy szakmai tevékenység körén kívül eső célból szerződést kötő személyt ért. A fogyasztóvédelmi törvény tehát szűkebb kategóriát határoz meg: egyrészt, szűkíti az alkalmazható szerződési kört (adásvételi, használati és szolgáltatási kötelmekre), másrészt csak a természetes személyt tekinti fogyasztónak; azonban tágabb értelmű abban, hogy nemcsak a szerződéskötésre fókuszál, hanem bármely szerződési jognyilatkozattétel vonatkozásában értelmezi a kifejezést (lásd: „eljáró”). A fogyasztóvédelmi törvény 2012. évi LV. törvény általi módosításával[43] a helyzet egyáltalán nem egyértelműsödött:[44] egyrészt megmaradtak az eddigiekben ismertetett diszkrepanciák, másrészt jogi és gazdasági kategóriák keveredése figyelhető meg (lásd: civil szervezet,[45] mikro-, kis- és középvállalkozás[46]), harmadrészt magánjogi és közjogi szervezetek kerülnek be a fogyasztó fogalmába (lásd: társasház[47] – egyház[48]), negyedrészt abszolút és relatív jogképességű jogalanyok tűnnek fel a felsorolásban (lásd: lakásszövetkezet[49] – társasházközösség), ötödrészt for profit (pl.: mikro-, kis- és középvállalkozás) és non profit (pl.: civil szervezet, egyház) célú jogi képződmények is lehetnek eszerint fogyasztók, hatodrészt az említett jogalanyok nyomára más és más nyilvántartásokban bukkanhatunk (pl.: a civil szervezeteket a törvényszékek által vezetett nyilvántartásba, a szövetkezetet a cégbíróság által vezetett cégjegyzékbe jegyzik be, az egyházakat az Országgyűlés ismeri el és a rájuk vonatkozó törvény sorolja fel), hetedrészt az említett szervezetek csak a békéltető testületek szabályainak tekintetében fogyasztók (azaz bírósági eljárásban nem?), nyolcadrészt a „továbbá”, „vonatkozó szabályok alkalmazásában” kifejezések használata nem teszi egyértelművé, hogy a fogyasztói fogalom vagy a fogyasztókra vonatkozó szabályok alkalmazási körének kiterjesztéséről van-e szó… A fogyasztóvédelmi törvény legújabb fogalmi meghatározása[50] pedig tovább bonyolította és még értelmezhetetlenebbé tette a fogyasztói kategóriát:

–          az „ettől eltérően” kifejezés használata vajon negligálja-e a fogyasztó kilétére/mibenlétére vonatkozó eddigi valamennyi kritériumot? (például a laikusságot, a védendő jogviszonyokat, a békéltető testülettel kapcsolatos kivételeket etc.);

–          „a pénzügyi jogok biztosára vonatkozó szabályok alkalmazásában” kitétel sem a legmegfelelőbb, mert nem a pénzügyi jogok biztosát érintő szabályok a döntőek a fogyasztó személyének meghatározásánál, hanem a pénzügyi jogok biztosának hatáskörébe, illetékességébe tartozó jogviszonyok, ügyek;

–          a mikrovállakozás – eltekintve a fentebb említett közgazdasági kategorizálástól – az esetek többségében nem azonosítható a természetes személlyel, vagy az egyéni vállalkozóval (még egyéni cég esetén sem);

–    a „pénzügyi szervezet szolgáltatásai” kifejezésbe vajon a pénzügyi szolgáltatásokon kívül még mi minden tartozhat bele?

A hatályos Ptk.[51] alapján kialakult bírói joggyakorlat – beleértve a legújabb bírói döntéseket is – viszont nem szűkíti le a fogyasztó definícióját[52] a természetes személyekre, és a nem természetes személy fogyasztói minőségben való megjelenését a következő kritériumokhoz köti:

–   a szerződő fél csak akkor minősül fogyasztónak, ha a szerződéskötés célja független az általa folytatott gazdasági vagy szakmai tevékenységtől[53] (azaz az adott áru vásárlása, vagy a szolgáltatás igénybevétele kapcsán tevékenysége jellegéből adódóan szakmai tapasztalattal, műszaki ismerettel nem rendelkezik),[54] vagy

a dolog megszerzése, birtoklása, használata annak végső felhasználása érdekében történik.[55]

A honi judikatúra tükrében osztjuk Fazekas Judit véleményét:[56] a fogyasztó fogalmának tágabb értelmezése a helyesebb, mivel nincs jelentősége annak, hogy természetes személy, vagy jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli jogalany-e a fogyasztási javak végső felhasználója. Egyetértünk Hámori Antallal[57] is abban, hogy a fogalmi szűkítés (fogyasztó csak természetes személy lehet) meghatározott jogalanyi kör számára diszkriminatíve alacsonyabb szinten nyújt védelmet. Igazat adunk Gyekiczky Tamásnak[58] abban, hogy a jogalkotó által kidolgozott fogyasztó-fogalom erősen kontraszelektív.

Meglátásunk szerint a „laikus – profi” szembeállítás jogalanyi szempontból nem megalapozott:

–   miért lenne tudatosabb, szakértőbb egy természetes személy, ha egy kft. ügyvezetőjeként jár el, mintha saját otthoni használatra vásárol, például egy fénymásológépet?;

–   egy zrt. formában működő családi vállalkozás, egy egyesület, egy alapítvány, egy egyesülés, egy sportági szakszövetség, vagy egy mezőgazdasági termelőszövetkezet etc. miért rendelkezne szakértőkkel a fogyasztóvédelem terén, vagy miért tudna feltétlenül külső szakértelmet (fogyasztóvédelmi érdekvédő szervezetek segítségét?) jobban és többet igénybe venni, mint egy természetes személy?;

–   vagy másképp minősítjük a természetes személy jogcselekményét a saját nevében és javára történő eljárás, mint a más nevében és javára (jogi személy vagy jogi személyiség nélküli jogalany képviselete) történő eljárás során, holott a jogügylet céljának és tartalmának kellene döntőnek lennie?;

–   a közösségi jog irányelveihez fűződő transzpozíciós kötelezettség teljesítésénél a tagállamok a módszert és az eszközöket szabadon megválaszthatják, akkor miért diszkriminálnánk jogalanyi szempontból, ha a fogyasztói kör határainak megvonása relatív és szituatív jellegű?

Úgy véljük, hogy a helyes megoldás az lenne, ha a fogyasztóvédelem a természetes személyek mellett azon jogalanyok érdekeit is figyelembe venné,[59] amelyek a honi bírói jogalkalmazásbeli feltételeknek megfelelnek: tisztán a fogyasztói szerződés cél és tartalmi kritériumai határoznák meg a védelem határait, adott esetben bővebb védelmi kört (akár valamennyi jogalanyi kategóriára kiterjedően) eredményezve, de az uniós irányelvi követelményeknek (a természetes személy feltétlen védelme) is eleget téve.

* * *

„Az új kódexet jó ideig nem volna szabad módosítani, hanem hagyni kellene, hogy a bírói gyakorlatban értelmezzék rendelkezéseit, élő joggá alakítsák normáit,”[60] hiszen „a törvénykönyv módosítása a kiszámíthatóság, a jogbiztonság követelményével ellentétes.”[61] A tanulmány lezárásaként csak abbéli reményünknek és bizakodásunknak adhatunk hangot, hogy a fentebb részletezett szilánkok, forgácsok nem állják útját egy maradandó kódex létrejöttének.

„Az elhatározás csak a kezdet.”[62]

• ← A faktoring-szerződés jövője az új Ptk. tükrében
• Atipikus szerződések – európai szerződési jogi tükörben →