A fiduciárius biztosítékok tilalma alóli kivételek az új Ptk-ban

By BartalT 2014-05-25 fiduciárius biztosítékok, új Ptk.

Dr. Bánkúti Ágnes:

A fiduciárius biztosítékok tilalma alóli kivételek az új Ptk-ban,

különös tekintettel a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv esetköreire

Jogi alaplap 2014/5

I. Bevezetés

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (új Ptk.) 6:99. § egy generális szabályt tartalmaz a tulajdonjog-átruházással járó biztosítékok vonatkozásában, azonban törvényi kivételt is megfogalmaz egyúttal:

6:99. § [Fiduciárius hitelbiztosítékok semmissége]

Semmis az a kikötés, amely – a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelvben meghatározott biztosítéki megállapodások kivételével – pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására, vételi jog alapítására irányul.

Az idézett rendelkezés címe a „fiduciárius hitelbiztosítékok” kifejezést tartalmazza, amely elnevezés a latin bizalmi ügyletből ered. A római jogban a fiducia cum creditore névvel jelzett ügylet alapján a hitelező tulajdont szerzett az adós által nyújtott biztosítékon, és csupán ígértet tett arra, hogy a biztosítékul szolgáló vagyontárgy tulajdonjogát bizonyos feltételek esetén visszaruházza az adósra; az adós tehát elvesztette a tulajdonjogát, és a biztosítékul adott vagyontárgyat csak kötelmi alapon követelhette vissza a hitelezőtől[1].

Az új Ptk. indoklása szerint „a törvény a fiduciárius biztosítékokat azért tekinti érvénytelennek, mert azokkal a hitelező az adós rovására több jogot – a legteljesebb jogi hatalmat biztosító tulajdonjogot – szerez, mint amennyi a követelésének biztosításához valójában szükséges és jogilag indokolt. Emellett a fiduciárius biztosítékok az adós és az adós többi hitelezője érdekeinek védelmét szolgáló szabályok megkerülésével járnak. Kiegyensúlyozott zálogjogi szabályozás mellett az ilyen kerülő megoldások jogi elismerése nem indokolt.”

II. Kivételek csoportosítása

Az új Ptk. csak nagyon szűk körben enged kivételt a fiduciárius biztosítékok tilalmának szabálya alól. Ezen kivételeket három fő csoportba oszthatjuk:

a) az első csoportba az új Ptk. 6:99. § szóhasználatának alapul vételével gyűjtőnévként a „nem pénzkövetelés biztosítása céljából” adott biztosítékok tartoznak;

b) a második csoportba azok a jogintézmények tartoznak, amelyek esetén maga az új Ptk. egyedi rendelkezéssel ad lehetőséget pénzkövetelések esetén is a tulajdonjog biztosítéki jellegű „igénybe vételére”:

tulajdonjog-fenntartás (új Ptk. 6:216. §),
pénzügyi lízingszerződés (új Ptk. 6:409. § – 6:415. §)
faktoring szerződés (új Ptk. 6:405. § – 6:408. §), és
pénzen vagy értékpapíron, mint helyettesíthető dolgoknak minősülő ʽrendhagyó letéti tárgyakon’ kézizálog módjára alapított óvadék (új Ptk. 5:95. §, 5:106. §, 5:138. § és 6:367. §), ideértve az új Ptk. 5:95. (1) bekezdésének d) pontja és (4) bekezdésének felhatalmazása alapján más jogszabályban meghatározott vagyontárgyakon alapított óvadékot is (pl. Bszt. 57. § új (7) és (8) bekezdései alapján a pénzügyi eszközökön alapítható óvadékot);c)

c) és végül a harmadik csoportba az új. Ptk. 6:99. § által kifejezetten beidézett uniós irányelv, az Európai Parlament és a Tanács 2002. június 6-i 2002/47/EK irányelve a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról (továbbiakban: Pénzügyi Biztosítéki Irányelv) által meghatározott ügyletek tartoznak.

csoport esetköre kialakult bírói gyakorlat híján jelenleg még kérdéses. „e tilalom a pénzkövetelések biztosítása körében nyilvánítja semmisnek a megnevezett biztosítéki kikötéseket; nem kívánja tehát érvényteleníteni az összetett jellegű, például egy projektfinanszírozás sikeres megvalósítását biztosító vételi jog-kikötéseket”[2]. Ugyanakkor kétségtelen, hogy minden finanszírozás, így a legösszetettebb projekt- és strukturált finanszírozási tranzakciók is végérvényben pénzkövetelés alapítására irányulnak, így értelemszerűen bármely biztosíték is ezen pénzkövetelés valamilyen formában való megtérülését biztosítja. Ezért kétséges, hogy kialakult bírói gyakorlat híján bármely finanszírozó be fogja-e vállalni az esetleges érvénytelenség kockázatát egy – a projektfinanszírozásoknál tipikusan – nagyösszegű finanszírozás esetén. A „nem pénzkövetelés biztosítása céljából” adott biztosítékok sokkal inkább a finanszírozás területén kívül, a mindennapi élet áruforgalma és szolgáltatási piaca vonatkozásában képzelhetők el, korlátját csak a jó erkölcsbe ütközés képezheti (új Ptk. 6:96. §).

A második csoport jogintézményei önálló szabályozást nyertek az új Ptk-ban, így azok alkalmazhatósága tekintetében külön alátámasztás nem szükséges. A pénzen és értékpapíron alapított óvadék szabályait azonban később érdemes lesz összevetni a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv adta lehetőségekkel.

A harmadik esetkör, azaz a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv által meghatározott ügyletek feltárása azonban külön is szükséges ahhoz, hogy a fiduciárius biztosítékok alóli kivételek teljes körét feltérképezhessük.

III. A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv esetköreinek bemutatása

A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv személyi és tárgyi hatályának vizsgálata alapvető fontosságú, hiszen csak behatárolt alanyi körben, és csak meghatározott eszközök vonatkozásában ad lehetőséget az irányelvben foglalt rendelkezések érvényesülésére.

A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv önmagában nem közvetlenül alkalmazandó jogszabály, hanem azt a tagállamoknak kell átültetniük a nemzeti jogba. Ennek a magyar jogalkotó a pénzforgalmi törvény, a tőkepiaci törvény és a csődtörvény, valamint a régi Ptk. és a régi Ptké. pozíciólezáró nettósításra, óvadékra vonatkozó szabályainak[3] a bevezetésével, illetve módosításával kívánt korábban eleget tenni. Ugyanakkor természetesen a tagállami jogalkotónak lehetősége van arra, hogy egyszerű hivatkozással vagy visszautalással tulajdonképpen az irányelv teljes szövegét alkalmazni rendelje más jogszabály tekintetében is. Ez esetben ha a tagállami visszautaló szabály megszorításokat nem tartalmaz, akkor úgy tekinthetjük, hogy a tagállam nem élt az irányelv adta lehetőségekkel, hogy adott rendelkezéseket megszorító tartalommal ültessen át. (A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv ugyanis több helyen konkrétan lehetőséget ad a tagállamoknak arra, hogy bizonyos rendelkezéseket ne, vagy csak megszorítóan ültessenek át. Ha ezzel a lehetőséggel egy adott tagállam nem él, akkor vélelmezhetjük, hogy a lehetséges esetek teljes spektrumát alkalmazni kívánja.)

(i) Személyi hatály: ki lehet a biztosíték nyújtója és elfogadója?

A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv 1. cikkének (2) bekezdése öt alapvető kategóriát állít fel, és elvi éllel kimondja, hogy mind a biztosíték nyújtójának, mind pedig a biztosíték elfogadójának valamelyik kategóriába bele kell esnie. Ugyanezen bekezdés e) pontjának szövege egy szűkítést tartalmaz, amely alapján az első négy kategóriába tartozó alanyok esetén mindegy, hogy a biztosíték nyújtója és elfogadója azonos vagy különböző kategóriába tartozik-e, azonban az ötödik kategóriába tartozó alany szerződése csak akkor esik az irányelv hatálya alá, ha a másik fél az első négy csoport valamelyikébe tartozik.

Mielőtt az egyes kategóriákba tartozó alanyi kört vizsgálnánk, előre kell vetíteni, hogy a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv 2002-ben született, és számos hivatkozást tartalmaz az akkor hatályban lévő egyéb uniós jogszabályokra. Ezek némelyike azóta hatályon kívül helyezésre került. Ezek legfontosabbika az ún. első tőkemegfelelőségi irányelv[4] (amely valójában két, egyszerre megjelent irányelvet takar, amelyeket a gyakorlat egységesen „CRD I” névvel illet, amelyet később a CRD II és CRD III irányelvek[5] módosítottak úgy, hogy beépültek a CRD I irányelvek szövegeibe), azonban ezeket 2014. január 1-jétől teljes mértékben hatályon kívül helyezte és felváltotta az új CRD IV néven ismert tőkemegfelelőségi irányelv[6] és az ún. CRR tőkemegfelelőségi rendelet[7]. A CRD IV irányelv 163. cikke rendelkezik arról, hogy a korábbi 2006/48/EK irányelvre való jogszabályi hivatkozásokat a CRD IV irányelvre és a CRR rendeletre való hivatkozásnak kell tekinteni. A CRD IV irányelv II. számú melléklete és a CRR rendelet IV. számú melléklete megfelelési táblázatokat tartalmaz, ezek alapján keresgethető ki, hogy ha valamely más uniós jogszabály a korábbi CRD I irányelvek valamely rendelkezésére utal, annak az új CRD IV irányelv és CRR rendelet mely rendelkezése felel meg.

A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv hivatkozásai tekintetében is ily módon kell eljárni.Ezek alapján pénzügyi biztosíték nyújtói és ilyen biztosíték elfogadói az alábbiak lehetnek:

a) közigazgatási hatósági szervek („public authority”), ide nem értve az államilag garantált vállalkozásokat (kivéve ha azok a lenti b) vagy e) kategóriákba tartoznak), de ideértve az államadósság kezelését végző, valamint az olyan közszektorhoz tartozó szerveket is, amelyek ügyfelek számára számlák vezetésére jogosultak; – sajnos a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv nem ad külön meghatározást a „közigazgatósági hatósági szerv”-re, így nem állapítható meg teljes biztossággal, hogy mely szervek tartozhatnak ide. Az uniós jog egyes területein különféle meghatározások léteznek egymással párhuzamosan[8] (az adott uniós jogágak szabályozási logikájának – a szabályozott területből folyó – eltérései miatt). Ha a fent idézett CRR rendelet 3. cikk (8) bekezdésében található, hasonló, de nem azonos „public sector entity”, azaz a „közszektorbéli intézmény” fogalmát vizsgáljuk, akkor a következőket találjuk: központi kormányzat, regionális kormányzatok, helyi hatóságok, vagy a regionális és helyi hatóságokkal megegyező feladatokat ellátó hatóságoknak felelős nem kereskedelmi közigazgatási szervek, ideértve az állami ellenőrzés alatt álló közjogilag szabályozott autonóm testületeket is[9];

b) központi bankok, az adott tagállami központi bank, az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Fizetések Bankja, multilaterális fejlesztési bankok, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Befektetési Bank;

c) a prudenciális felügyelet alá tartozó intézmények, ideértve

– hitelintézeteket (azaz amelyek a nyilvánosságtól betéteket vagy más visszafizetendő pénzeszközöket fogadnak el, valamint saját számlára hiteleket nyújtanak), továbbá ideértve az egyébként a CRD irányelvek hatálya alól kivett, listaszerűen felsorolt pénzügyi intézményeket is (köztük az MFB Zrt-t és az Eximbankot is[10]),

– befektetési vállalkozásokat,

– pénzügyi vállalkozásokat (figyelem, nem a magyar Hpt. szerinti, hanem az uniós meghatározás szerinti pénzügyi vállalkozásokról van szó[11]!);

– biztosítóintézeteket;

– átruházható értékpapírokkal foglalkozó kollektív befektetési vállalkozásokat (Tpt.: európai befektetési alapok, Bszt.: ÁÉKBV, pl. kockázati tőkealapok) és ezek kezelőit (pl. kockázati tőkealap-kezelő);

d) központi szerződő felek, elszámolóházak, valamint a hasonló, határidős, opciós és származékos piacokon (nemzeti jog alapján) működő intézetek, valamint azon társaságok, amelyek megbízottként vagy képviselőként mások, tipikusan kötvénytulajdonosok vagy értékpapírosított követelések birtokosainak nevében járnak el;

e) a természetes személyen kívüli személyek, ideértve a jogi személyiséggel rendelkező és nem rendelkező vállalkozásokat és személyegyesítő társaságokat is – FELTÉVE, hogy a másik fél az a)-d) pontban meghatározott intézmény. E kategóriába tartozók körének pontos meghatározása kiemelkedően fontos, ezért érdemes az angol szöveghez visszanyúlni: „a person other than a natural person, including unincorporated firmsand partnerships”: azaz egyrészt minden természetes személyt kivesz (nem fogyasztókról vagy fogyasztói minőségről van szó, hanem a „természetes személy” alapkategóriájáról: azaz emiatt sajnos a még üzleti tevékenységi körében eljáró személyek, egyéni vállalkozók, családi gazdálkodók, őstermelők sem sorolhatók ezen kategória alá), másrészt viszont a társaságok és személyegyesülések részére nem írja elő feltételként, hogy azok bármilyen nyilvántartásba bejegyzésre kerüljenek: így például a hatálya alá tartozhatnak pl. társasház- közösségek, polgári jogi társaságok, gazdasági és érdekvédelmi kamarák, egyéb köztestületek, stb. is.

Fontos megjegyezni, hogy a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv 1. cikk (3) bekezdése lehetőséget adott a tagállamok számára, hogy az e) kategóriában szereplő alanyokat kizárják az irányelv nemzeti jogba való átültetésekor (azzal a feltétellel, hogy erről az adott tagállamnak a Bizottságot külön értesítenie kellett). Magyarország nem élt ezzel a lehetőséggel. Ez a potenciális finanszírozás és az ahhoz kapcsolódó pénzügyi biztosítékadás szempontjából azt jelenti, hogy egy hitelintézet vagy pénzügyi vállalkozás ügyfeleként akár az állami szervek (ideértve az önkormányzatokat is), akár a magánszemélyeken kívüli üzleti szereplők is szóba jöhetnek.

(ii) Tárgyi hatály: milyen biztosítékok nyújtása esetén alkalmazható?

Bár láthattuk, hogy az irányelv Magyarországon alkalmazható alanyi köre széles, azonban az irányelv tárgyi hatálya miatt csak szűk körű azon biztosítékok skálája, amelyet annak tulajdonosa biztosítékként a fiducia tilalma alóli szabad felmentéssel, akár tulajdon-átruházással vagy tulajdonra vonatkozó jog alapításával (vételi jog stb.) felajánlhat.

A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv – nevéből is következően csak az alábbi, az irányelvben zárt listaként definiált „pénzügyi biztosítékok” körére terjed ki (1. cikk (4) a) pontjában foglalt felsorolás, és a 2. cikk (1) d), e) és o) pontjaiban található fogalom-meghatározások alapján):

a) pénz, ideértve valamely számlán bármilyen pénznemben jóváírt pénzt vagy pénz visszafizetésére szóló hasonló (számla)követelést is, például pénzpiaci letétet,

b) pénzügyi eszközök, ideértve a részvényeket, kötvényeket és egyéb hitelpapírokat, amelyek a tőkepiacon átruházhatók, ideértve továbbá minden más olyan értékpapírt is, amellyel rendszeresen kereskednek és amelyek teljesítik azt a feltételt, hogy jogot biztosítanak valamely részvény, kötvény vagy más értékpapír jegyzésére, megvásárlására vagy cseréjére (pl. másodlagos értékpapírok, átváltoztatható értékpapírok, derivatívák, stb.), ide sorolva továbbá a kollektív befektetési formák által kibocsátott értékpapírokat (pl. tőkealap-jegyek), a pénzpiaci eszközöket, és az előzőek bármelyikére vonatkozó követeléseket és jogokat;

c) pénzbeli követelések.

Fontos kiemelni, hogy a fenti listában a „pénz” alapvetően csak a készpénzre és a számlakövetelésre vonatkozik, azaz önmagában egy pénzben kifejezhető követelés nem tartozik a definíció alá.

A pénzügyi eszközök közül az irányelv 1. cikk (4) b) pontja alapján Magyarország az átültetéskor kizárhatta volna, hogy a biztosíték nyújtója a saját részvényeit vagy a kapcsolt vállalkozásaiban fennálló részesedéseit, vagy olyan vállalkozás részesedéseit ajánlja fel biztosítékként, amelynek fő tevékenysége ingatlan tulajdonlása vagy olyan termelőeszközök tulajdonlása, amely a biztosítékadó társaság működéséhez szükséges. Magyarország nem élt ezzel a megszorítással, ennek következtében a hitelt igénylő gazdasági társaság (illetve annak tulajdonosai) hitelbiztosítékként saját (és a társaság kapcsolt vállalkozásainak) részvényeit/üzletrészeit is vételi jog vagy akár tényleges átruházás formájában is biztosítékként felajánlhatják.

A hitelkövetelések viszont csak hitelintézet által nyújtott kölcsönszerződésekből eredő követelések lehetnek: azaz de facto hitelkövetelést biztosítékként csak hitelintézet ajánlhat fel, hiszen ő rendelkezik a kihelyezett hitelekből fakadó követelésekkel. Magyarország e körből az irányelv 1 cikk (4) c) pontja alapján kizárhatta volna azon hitelköveteléseket, amelyek fogyasztókkal, mikro-vagy kisvállalkozásokkal szemben állnak fenn. Magyarország ezzel a megszorítással sem élt.

(iii) Alkalmazás feltétele: formai és tartalmi követelmények

A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv kétféle szerződéstípust részesít védelemben: a „tulajdon-átruházással járó pénzügyi biztosítéki szerződést” és a „biztosítéki[12] jellegű pénzügyi biztosítéki szerződést” (összefoglaló néven: pénzügyi biztosítéki szerződések). A fiduciárius szerződések tilalmának magyar főszabálya alóli kivételek körében az első csoportba tartozó, azaz a tulajdon-átruházással járó pénzügyi biztosítéki szerződések a lényegesek.

A tulajdon-átruházással járó pénzügyi biztosítéki szerződések tényleges védelme a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv 6. cikkében jelentik meg, amely határozottan kimondja, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a tulajdon-átruházással járó pénzügyi biztosítéki szerződések a saját maguk által szabályozott rendelkezések szerint hatályosuljanak. Azaz nem írhatja felül más (pl. fiducia-tilalomra vagy más jogalapra hivatkozva) ezen védelmet egyetlen tagállami belső szabály sem. Az ehhez képest csak egy további többlet-előnyt adó szabály, hogy olyan tulajdon-átruházással járó pénzügyi biztosítéki szerződések esetén, amikor nem ugyanazt, hanem ekvivalens pénzügyi eszközt kell a biztosíték elfogadójának az ügylet végén visszaadni, azonban az igényérvényesítésre még az ekvivalens eszköz visszaadását megelőzően sor kerül, akkor a felek között a pozíciólezáró nettósítás jól használható, egyszerű szabálya is alkalmazható. A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv többi cikke ugyan több irányú védelmet is előír, ehhez azonban kifejezett tagállami implementálás kell. Ebben pedig csak a fent említett külön törvények rendelkezései szerint szabályozott kör részesül (a Tpt. pozíciólezáró nettósításra vonatkozó szabályai, a csődtörvény óvadékot és ilyen nettósítást elismerő szabályai, stb.). Az ezek körébe nem eső egyéb pénzügyi biztosítéki szerződések önmagukban pedig csak a – nem kis dolognak minősülő – „érvényesnek elismerés” szabályát élvezhetik.

Ugyanakkor fontos kérdés, hogy milyen feltételek teljesítése esetén részesülhet a fenti, alapvető jelentőségű védelemben egy ilyen szerződés. A feltételek három egyszerű csoportba osztatók:

– A szerződésnek meg kell felelnie a Pénzügyi Biztosítéki Irányelvben a „tulajdon-átruházással járó pénzügyi biztosítéki szerződések”-re meghatározott fogalomnak:

A „tulajdon-átruházással járó pénzügyi biztosítéki szerződések” az irányelv 2. cikk 1. b) pontja értelmében olyan megállapodások, amelyek alapján a biztosíték nyújtója a pénzügyi biztosíték teljes tulajdonjogát vagy ahhoz fűződő teljes jogosultságát átruházza a biztosíték elfogadójára (ideértve a visszavásárlási megállapodásokat is), az alapul fekvő „releváns pénzügyi kötelezettségek”[13] teljesítésének biztosítása céljából. A „releváns pénzügyi kötelezettségekre” az irányelv 2. cikk (1) f) pontja külön meghatározást ad, eszerint ezek olyan kötelezettségek, amelyek vagy pénzben vagy pedig pénzügyi eszközök átadásával teljesíthetők. Maguk a kötelezettségek lehetnek akár jövőbeliek, létezők, feltételtől függők vagy akár jövőben keletkezők is (ideértve a keret (vagy ún. master) megállapodásokból fakadó követeléseket is), körbeírhatók típus/fajta szerint is, amelyek időről időre keletkeznek; egy fontos megszorítás azonban, hogy olyan követelések nem lehetnek a biztosíték tárgyai, amelyek a biztosíték elfogadójával szemben fennálló követelések.

– Írásba foglaltnak kell lennie a biztosítéki szerződésnek: ez az irányelv 1. cikk (5) és 2. cikk (3) alapján magában foglalja az elektronikus módon és más maradandó hordozó segítségével kötött szerződéseket is, és minden más, jogilag egyenértékű módon bizonyíthatóan létrejött szerződéseket is.

– Bizonyíthatóan „nyújtottnak” kell lennie a biztosítéknak : az irányelv 1. cikk (5) és 2. cikk (2) alapján ez azt jelenti, hogy a) a pénznek bankszámlán jóváírtnak vagy lehívható összegként megjelenőnek; b) a pénzügyi eszköznek vagy értékpapírszámlán jóváírtnak, vagy igénybe vehetőként/lehívhatóként megjelenőnek, c) hitelkövetelés a biztosíték elfogadója részére pedig beazonosítható megjelöléssel vagy lista alapján átadottnak kell lennie. Az érintett számlák számlavezetője lehet a biztosíték elfogadója is.

IV. Összevetés a magyar jogi „óvadék intézményével”

Érdemes párhuzamot vonni a fenti szabályok és az új Ptk-nak a pénzen vagy értékpapíron, mint ʽrendhagyó letéti tárgyakon’ alapított óvadékra vonatkozó szabályaival (ideértve a továbbutaló szabály alapján más jogszabályban megjelenő további rendelkezéseket is). Az új Ptk. 5:95. § mondja ki, hogy milyen formában alapítható óvadék aszerint, hogy a pénznek és az értékpapírnak mi a megjelenési formája:

-pénzen és okirati formát öltő értékpapíron kézizálogként;

– dematerializált értékpapíron kézizálogként vagy értékpapírszámla-vezetővel kötött megállapodás alapján;

– fizetésiszámla-követelésen (azaz bankszámlán lévő pénz esetén) a bankszámlavezetővel kötött megállapodás alapján.

vagy értékpapírszámláján az óvadék. Kézizálog esetén viszont kikerül. sülnek, amelyek az új Ptk. 5:14. § (2), 5:40. § és 6:42. § (1) és (3) alapján az átadással tulajdonképpen a birtokos tulajdonába mennek át.

Így a kézizálog szabályai szerint az új Ptk. 5:106. § (2) alapján a visszterhes letét szabályai az irányadók. A letét szabályait föllapozva pedig a rendhagyó letéthez jutunk akkor, ha a letét tárgya helyettesíthető dolog, és a felek közti szerződés alapján a letéteményest megilleti a letett dolog használatának és az azzal való rendelkezésének a joga. Ez esetben az új Ptk. 6:367. § szerint a letéteményes tulajdonjogot szerez a letéti tárgyon, és a letét lejártakor ugyanolyan fajtájú és minőségű dolgot ugyanolyan mennyiségben köteles a letevőnek visszaadni. Mindebből az következik, hogy ha a felek olyan óvadéki szerződést kötnek, amelybe az óvadék jogosultjának kifejezetten engedik a használat és rendelkezés jogát, akkor az óvadék jogosultja részére átadott pénz és értékpapír az óvadék jogosultjának azonnal (azaz nem a kielégítéskor, hanem már az eredeti átvételkor) a tulajdonába megy át. Ezért van, hogy az új Ptk. 5:94. § (1) b) pontja alapján akár dematerializált értékpapír esetén is beszélhetünk kézizálogról, amely akkor valósul meg, ha dematerializált értékpapírt ténylegesen átvezetési megbízással az óvadék kötelezettje átutaltatja az óvadék jogosultjának az értékpapírszámlájára. Hasonlóképp, pénz esetében (új Ptk. 5:94. § (1) a)) sem csak készpénz esetén lehet kézizálog (fizikális átadással), hanem úgy is, hogy az óvadék kötelezettje a bankszámlájáról ténylegesen átutalja az óvadék összegét az óvadék jogosultjának a bankszámlájára. [Csak párhuzamba állításként: az új Ptk. 5:94. § (1) b) és c) pontja és a (2) bekezdés szerint számlapénz-követelésen és értékpapír-számla egyenlegen (azaz pontosabban az általa bizonyított dematerializált értékpapíron) fordított módon is alapítható óvadék: azaz amikor az óvadék kötelezettjének a bankszámlájáról/értékpapírszámlájáról nem kerül máshova utalásra a pénz/értékpapír, hanem azon a számlavezetővel kötött két-vagy háromoldalú szerződéssel jön létre az óvadék, de ez az óvadék egy speciális fajtája lesz, és nem a jogosult tulajdonát kiváltó kézizálog.]

A fentiek fényében értjük meg az új Ptk. 5:138. § (1) bekezdésének rendelkezését is, amely szerint „Óvadék esetén, ha annak tárgya pénz, fizetésiszámla-követelés, illetve tőzsdei vagy egyéb nyilvánosan jegyzett piaci árral rendelkező értékpapír, vagy adott időpontban az értékpapírban foglalt feltételek szerint a felektől függetlenül meghatározható értékkel rendelkező pénzkövetelést megtestesítő értékpapír, a zálogjogosult a kielégítési joga megnyílásakor a zálogkötelezetthez címzett egyoldalú nyilatkozattal – a biztosított követelés összege erejéig – a zálogtárgy tulajdonjogát megszerezheti, illetve ha már korábban megszerezte, megszüntetheti azt a kötelezettségét, hogy a kapott óvadékkal egyező fajtájú és mennyiségű vagyontárgyat ruházzon át a zálogkötelezettre.”

A fentiek átgondolása amiatt érdemes, mert ha a felek közötti biztosítéki szerződés tárgya pénz vagy tőzsdei/nyilvánosan jegyzett árral rendelkező, vagy a felektől függetlenül meghatározható értékkel rendelkező pénzkövetelést megtestesítő értékpapír, akkor a magyar szabályok szerinti kézizálog módjára alapított óvadék is igénybe vehető (praktikusan olyan szerződéssel, ami a jogosult részére lehetővé teszi a használatot és a rendelkezés jogát), mert az az egyéb magyar jogszabályok (pl. csődtörvény) alapján összességében nagyobb védelemben részesül az óvadék, mint a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv alapján létrejött, de a magyar jog alapján óvadéknak nem minősülő pénzügyi biztosíték. Itt azonban figyelemmel kell lenni arra, hogy az új Ptk. az óvadék tárgyainál kifejezetten csak a pénz és az értékpapír (illetve ezek számlakövetelésként megjelenő változatai) esetén teszi lehetővé óvadék alapítását, ugyanakkor az új Ptk. 5:95. § (1) bekezdésének d) pontja és (4) bekezdése lehetővé teszi az óvadék szabályainak alkalmazását más jogszabályban meghatározott vagyontárgy esetén is. Ilyen, Ptk-n kívüli új jogszabályi rendelkezések a Bszt.[14] 57. §-nak új (7) és (8) bekezdései, amelyek alapján „értékpapíron kívüli óvadék alapítható a befektetési vállalkozás által nyilvántartott más pénzügyi eszközön is” azzal, hogy fogyasztói ügyfelek esetén további speciális feltételeknek is teljesülniük kell, és a rendelkezések pontos szabályokat tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy a kielégítési jog gyakorlása esetén milyen értéken kell az érintett pénzügyi eszközöket figyelembe venni. Ugyanakkor kiemelkedő jelentőségű önmagában is az, hogy a Bszt-ben szabályozott pénzügyi eszközökre is alapítható óvadék, így ezáltal a Bszt. 6. §-ban található definícióban felsorolt valamennyi pénzügyi eszköz lehet – meghatározott feltételek esetén – óvadék tárgya.

Összefoglalva: mivel az óvadékot a magyar jog egyéb jogágai (elsődlegesen a csőd- és felszámolási jog) kedvezményesen kezeli, így a gyakorlatban akkor érdemes a Pénzügyi Biztosítéki Irányelvre támaszkodni, ha a pénzügyi biztosíték tárgya nem sorolható be a magyar jog által kínált alábbi lehetőségekbe:

pénz; vagy
tőzsdei vagy nyilvánosan jegyzett árral rendelkező értékpapír, vagy
a felektől függetlenül meghatározható értékkel rendelkező pénzkövetelést megtestesítő értékpapír, vagy
a Bszt. 6. §-ban meghatározott pénzügyi eszköz, amelyre a Bszt. 57. § (7) és (8) bekezdései szerint alapítandó óvadék.

Az értékpapírokon belül érdemes arra is figyelni, hogy a közvetlen (tulajdon-átruházással járó) kielégítést az új Ptk. 5:138. § (1) bekezdése csak a tőzsdei vagy egyéb nyilvánosan jegyzett piaci árral rendelkező, vagy a felektől függetlenül meghatározható értékkel rendelkező pénzkövetelést megtestesítő értékpapír részére biztosítja, így az egyéb értékpapírok esetén is megfontolandó az óvadék helyett a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv használata, ha a felek az értékpapír tulajdonjogának átruházását, mint biztosítéki elemet kívánják alkalmazni. Másfelől azonban az új Ptk. óvadékra vonatkozó szabályai abból a szempontból szélesebb kört ölelnek fel, hogy nem csak meghatározott személyi kör közötti ügyletek esetén teszik azt lehetővé, hanem praktikusan az óvadék jogosultja és kötelezettje bárki lehet (azaz két gazdasági társaság is állhat egymással szemben, illetve magánszemély is lehet akár az egyik, akár a másik oldalon is, következésképpen az ilyen óvadék akár hitelintézet és magánszemély közötti viszonylatban is használható). Ez a Bszt. által meghatározott pénzügyi eszközök esetében is igaz, azaz ott a kifejezett törvényi szabályozás okán fogyasztóval kötött – megfelelő feltételeknek megfelelő – pénzügyi eszközök is képezhetik óvadék tárgyát.

V. Összegzés

Az új Ptk. általános jelleggel tiltja azon biztosítéki szerződéseket, amelyek alapján a biztosíték elfogadója tulajdont vagy tulajdonjogi igényt szerez a biztosíték tárgyán. A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv és néhány új Ptk-beli szabály, továbbá az új Ptk felhatalmazása alapján a Bszt. egyes rendelkezései áttörést jelentenek ezen a tilalmon. Mivel az új Ptk. egy egyszerű hivatkozással – megszorítások nélkül – idézi be a Pénzügyi Biztosítéki Irányelvet, így annak a legszélesebben alkalmazható alanyi és tárgyi hatálya vonatkozásában kell irányadónak tekintenünk. Ez alapján relatíve széles alanyi körben válik lehetőség akár tulajdon-átruházással vagy vételi jog kikötésével járó biztosítéki szerződések megkötésére akkor, ha azok tárgya pénz, pénzügyi eszköz vagy hitelintézet által nyújtott kölcsönből eredő követelés.

Abban az esetben, ha a biztosíték tárgya pénz, tőzsdei vagy nyilvánosan jegyzett árral rendelkező vagy a felektől függetlenül meghatározható értékkel rendelkező pénzkövetelést megtestesítő értékpapír, illetve a Bszt-ben meghatározott pénzügyi eszköz, megfontolandó az új Ptk. kézizálog módjára alapítható óvadéki szabályainak, illetve a Bszt. 57. § (7) és (8) bekezdéseinek az alkalmazása is, mert azok a magyar jogban összességében szélesebb körű védelmet biztosítanak. Minden más értékpapír, pénzügyi eszköz és a fent írt hitelkövetelés esetén pedig a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv nyújtotta „érvényesnek elismerés” védelmének árnyékában köthetnek a hitelintézetek egymással, állami szervekkel és természetes személyeken kívüli gazdálkodó szervezetekkel tulajdonjog-átruházással (vagy arra való jogosultsággal) járó biztosítéki szerződéseket.

[1] Gárdos Péter: Előszó a „Tanulmányok a fiduciárius biztosítékok köréből” című tanulmánykötethez, 8. p. (HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010)

[2] 2013. évi V. törvény indokolása – VI. cím: Az érvénytelenség, XVIII. fejezet: Semmisség és megtámadhatóság, 4. alpont, negyedik bekezdés

[3] A pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV. törvény, a tőkepiacról szóló 2001. CXX. törvény, a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi IL. törvény, és a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény, a Polgári törvénykönyv hatályba lépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. tvr., továbbá a fizetési, illetve értékpapír-elszámolási rendszerekben történő teljesítés véglegességéről szóló 2003. évi XXIII. törvény, amelyekbe az az egyes pénzügyi tárgyú törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi XXVII. törvény és az egyes pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2010. évi CLIX. törvény ültette át a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv rendelkezéseit.

[4] A „CRD I” irányelvek: az Európai Parlament és a Tanács 2006. június 14-i 2006/48/EK irányelve a hitelintézetek tevékenységének megkezdéséről és folytatásáról; valamint az Európai Parlament és a Tanács 2006. június 14-i 2006/49/EK irányelve a befektetési vállalkozások és hitelintézetek tőkemegfeleléséről

[5] „CRD II”: az Európai Parlament és Tanács 2009. szeptember 16-i 2009/111/EK irányelve a 2006/48/EK, a 2006/49/EK és a 2007/64/EK irányelvnek a központi hitelintézetek kapcsolt bankjai, egyes szavatolótőke-elemek, nagykockázat-vállalások, felügyeleti szabályok és válságkezelés tekintetében történő módosításáról, „CRD III”: az Európai Parlament és Tanács 2010. november 24-i 2010/76/EU irányelve a 2006/48/EK és a 2006/49/EK irányelvnek a kereskedési könyvre és az újra-értékpapírosításra vonatkozó tőkekövetelmények, továbbá a javadalmazási politikák felügyeleti felülvizsgálata tekintetében történő módosításáról

[6] „CRD IV”: az Európai Parlament és Tanács 2013. június 26-i 2013/36/EU irányelve a hitelintézetek tevékenységéhez való hozzáférésről és a hitelintézetek és befektetési vállalkozások prudenciális felügyeletéről

[7] „CRR”: az Európai Parlament és a Tanács 2013. június 26-i 575/2013/EU rendelete a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról

[8] Például – a teljesség igénye nélkül – az Európai Parlament és a Tanács 2004. március 31-i 2004/18/EK irányelveaz építési beruházásra, az árubeszerzésre és a szolgáltatásnyújtásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélési eljárásainak összehangolásáról 1. cikk 9. pont („body governed by public law”); az Európai Parlament és a Tanács 2003. január 28-i 2003/4/EK irányelve a környezeti információkhoz való nyilvános hozzáférésről és a 90/313/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről, 2. cikk 2. pont („public authority”); és a CRR rendelet 3. cikk (8) bekezdése („public sector entity”).

[9] A felsorolásból eleve kivettük a „regionális kormányzat vagy helyi hatóság tulajdonában álló vagy ezek által létrehozott és támogatott, nem kereskedelmi jellegű (nonprofit) vállalkozásokat, amelyekre külön garanciális szabályok vonatkoznak”, ugyanis a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv „public authority” kategóriánál kifejezetten nevesíti, hogy az államilag garantált vállalkozások nem tartoznak az 1. cikk (2) bekezdés a) pontja alá.

[10] Mind a CRD I (2006/48/EK) irányelv 2. cikkének 13. francia bekezdése, mind a CRD IV irányelv 2. cikk (5) bekezdésének 15. alpontja az MFB Zrt-t és az Eximbankot kiveszi ezen irányelvek hatálya alól, azonban a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv 1. cikk (2) bekezdésének c) i. alpontja kifejezetten ismételten beemeli a hitelintézet fogalma alól egyébként kivett nevesített intézményeket. Ez összhangban áll azzal, hogy a CRR rendelet alapján ezen intézmények a rendelet hatálya alá automatikusan bekerültek (a tagállamok csak meghatározott rendelkezések alól mentesítheti saját állami bankjait, és csak meghatározott feltételek fennállása esetén).

[11] A CRR rendelet 4. cikk 26. pontjában található fogalom szerint hitelintézetnek és befektetési vállalkozásnak nem minősülő olyan vállalkozás, amelynek fő tevékenysége tulajdoni részesedések megszerzése vagy a CRD IV irányelv I. mellékletének 2-12. és 15. pontjában felsorolt tevékenységek közül egy vagy több folytatása, ideértve a pénzügyi holding társaságokat, a vegyes pénzügyi holding társaságokat, a pénzforgalmi intézményeket és a vagyonkezelő társaságokat is; nem tartoznak azonban ide a biztosítói holding társaságok és avegyes tevékenységű biztosítói holding társaságok.

[12] A Pénzügyi Biztosítéki Irányelv magyar fordítsa sokszor félrevezető: pl. a második szerződéstípus megnevezése angolul „secuity financial collatral arrangement”, amelynek a 2. cikk 1. c) pontjában foglalt definíció szerint ez egyértelműen a biztosítéki jelleggel megkötött szerződéseket szabályozza (ellentétbe állítva a tulajdon-átruházással járó szerződésekkel) és nem az értékpapírokra szűkíti. Emiatt a kifejezés az irányelv hivatalos magyar fordításában használt „értékpapírokból álló pénzügyi biztosítékról szóló megállapodás” kifejezés megtévesztő lehet. Összességében is sok pontatlan fordítás található a hivatalos magyar verzióban, ezért mindenképpen ajánljuk a Pénzügyi Biztosítéki Irányelv angol szövegének alapul vételét.

[13] Az irányelv magyar fordítása itt sem teljesen helyes, ugyanis a 2. cikk (1) b) és f) pontjában teljesen különböző szóhasználattal él ugyanazon fogalom tekintetében (Angolul: „relevant financial obligations” mindkét helyen, a magyar szövegben egyszer „vonatkozó pénzügyi kötelezettségek”, máskor „figyelembe vehető kötelezettségek”, ezért csupán a magyar szöveg olvasása alapján nem lenne egyértelmű, hogy a 2. cikk (1) f) pontjában található definíció megszorítja az (1) b) pontban található kifejezés értelmét.

[14] A befektetési vállalkozásokról és az árutőzsdei szolgáltatókról, valamint az általuk végezhető tevékenységek szabályairól szóló 2007. évi CXXXVIII. törvény (Bszt.) 57. §-hoz új (7) és (8) bekezdést fűzött a kollektív befektetési formákról és kezelőikről, valamint egyes pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2014. évi XVI. törvény 278. §-a 2014. március 15-i hatállyal.

Megosztás, nyomtatás, pdf