Interjú
INTERJÚ DR. BARTAL TAMÁS ÜGYVÉDDEL, A JOGI ALAPLAP FŐSZERKESZTŐJÉVEL
Ritkán adatik meg, hogy egy ügyvéd civil oldalát is megismerjük, ezért is vagyok hálás dr. Bartal Tamásnak, aki bepillantást engedett az ügyvédi taláron túli életébe.
– Gyönyörű helyen dolgozik. Lehet ezt a panorámát minden nap csodálni?
– Ahogy egyre följebb megyünk a házban, annál szebb kilátás nyílik, főleg Budára. Leginkább az esti fények fognak meg, órákig el tudnám nézegetni. Minden este ugyanaz és mégis más.
– Ehhez az ízig-vérig városi élethez mennyire tartozik hozzá a természet szeretete?
– Igyekszünk minél több időt tölteni a Börzsönyben lévő házunkban. Próbálom elkerülni, hogy – rossz értelemben vett – városi gyerekeim legyenek. Még viszonylag kicsik – 6 és 8 évesek –, de végre kezdenek abba a korba érni, amikor erdei túrákra is rá lehet venni őket, ráadásul a természetvédelmi terület szélén lévő nagymarosi telkünkön testközelben találkozhatnak állatokkal, akár erdei viperával is. Nem messze tőlünk ered egy patak, ami szintén sok élményt jelent Eszternek és Dorottyának.
– Kertészkedik?
– Valószínűleg jogász szájából ritkán hallja, de pl. ezeket a tűzliliomokat és buzogány virágokat én ültettem itt az ablak alatt.
– Muszáj megkérdeznem: változott az élete, amióta gyerekei vannak? Nem is az időbeosztásra gondolok, sokkal inkább a gondolkodásra, a lelkére vagyok kíváncsi.
– Teljes mértékben. Egyszer ír üzletemberekkel tárgyaltam, szóba kerültek a gyerekek. Az egyik azt mondta a témára utalva: „it’s not my life anymore”, vagyis „ez többé már nem az én életem”. Én is hasonló éreztem: mikor a nagyobbik lányom született, mintha az egész addigi értékrendem egy pillanat alatt 180 fokos fordulatot vett volna, benn a szülőszobában teljesen átértékelődtek a dolgok.
– Nevelik Önt a gyermekei? Ugye azt szoktuk mondani, hogy mi neveljük őket, de ha jobban belegondolunk, ez nincs így.
– Ez érdekes, mert amikor tizenvalahány éve a feleségemet, Dettit bemutattam a szüleimnek, az édesapámnak volt egy megjegyzése, ami azóta is a fülemben cseng: „mi még ma is tanuljuk, hogy milyen szülőnek lenni”.
– Mindennap tanul?
– Minden egyes nap.
– Egy ember munkájára kihat az, ha vannak gyerekei? Nyilván Önnél – mint ügyvédnél – is a saját benyomásai dominálnak, ahol a válóperektől a gyerek elhelyezési ügyekig számos területen találkozik velük.
– Családjogi ügyekkel nem foglalkozom. Ez olyan szelete a jognak, amitől tudatosan tartom magam távol. A magánéletemet és a hivatásomat megpróbálom szigorúan különválasztani, ezért a munkáról, az általam vállalt ügyekről nem beszélek családi körben.
– Ezt meg kellett tanulni?
– Automatikusan jött. A család esténként igényt tart rám, fürdetem a gyerekeket, vacsorát adok és mesélek nekik. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy közben azon töröm a fejem, a másnapi tárgyaláson mit fogok mondani.
– Ez jó. A szülei mivel foglalkoztak?
– A szüleim mindketten tanárok, sőt a nagyszüleim közül hárman szintén pedagógusok voltak. 16 éves koromig én is pedagógus pályára készültem, már ifjú koromtól kedveltem az irodalmat és az íráskészségem is hamar kialakult. Egy szürke Erika írógépen hamar megtanultam gépelni és papírra vetettem mindent, ami csak eszembe jutott: verseket, prózát, gondolatokat, egyfajta naplószerűséget.
– Visszaolvasta az irományait?
– Természetesen, sőt nyilvánosságot is szerettem volna nekik. Eleinte iskolai kiadványokban tettem közzé az írásaim, később hetilapban jelent meg versem. Az egyetemi évek alatt az újságírás foglalkoztatott: napilapba írtam cikket, de aztán az ilyen jellegű alkotás hosszú időre háttérbe szorult az életemben. Újabban a jogi szaklapokban való publikálás felé fordultam.
–Ott tartottunk, hogy pedagógusnak készült…
– Kétféle indíttatás volt bennem: az irodalom és a közélet, a történelem iránti érdeklődés. Ide tartozik az igazságtalansággal való első találkozásom egy hazug politikai rendszer működésével kapcsolatban. 1985 májusában történt – még nem voltam 12 éves -, amikor történelem szakkör keretén belül elmentünk a Néprajzi Múzeumba megnézni egy kiállítást. Amikor végeztünk a tárlattal, két társammal fölmentünk az emeletre, ahol április 4-én nyílt meg kiállítás hazánk „felszabadításának” 40. évfordulója alkalmából. A barátom felvetette: írjunk be valami tréfásat a vendégkönyvbe. Habozott, de én kikaptam a kezéből a tollat és hirtelen ötlettől vezérelve egy ártatlan beírást hagytam a füzetben.
– Mit írt bele?
– Azt írtam, hogy „itt járt Golyófej, ha-ha-ha”. Nem gondoltam arra, hogy ebbe később Rákosi Mátyásra való utalást magyaráznak majd bele, hiszen Golyófej egy képregényfigura volt. A teremőr észrevette, és elkaptak minket. Miután bevallottam, hogy én voltam az elkövető, két pisztolytáskás rendőr lekísért a múzeumigazgató szobájába. Borzasztó élmény volt.
– Trauma?
–Nagyon megijedtem, hiszen csak egy csínyt követtünk el, nem is gondoltuk, nem is gondolhattuk át ennek a politikai jelentését. Ártatlan dolgot tettem. A következménye mégis az lett, hogy megfélemlítettek. A felelősségre vonásból arra emlékszem, ahogy az igazgató és a tanárom azon tanakodnak, hogyan intézhetnék el a dolgot. Valószínűleg az igazgató is meg volt ijedve, hogy az ő vezetése alatt egy ilyen dolog megtörténhet: szovjet birodalmi marsallok, nagykövetek és magyar pártkorifeusok patetikus szövegei között Golyófej, aki szerintük a kommunista diktátorra való utalást jelent. Végül arra jutottak, hogy kitépik a lapot, nehogy komolyabb – akár politikai – ügy kerekedjen belőle.
– Ugye ezek után sosem volt gyerekcsínye?
– Nem. Legalábbis ilyen jellegű nem. A történtek után egyébként elkezdtem napilapot olvasni, hogy tájékozott legyek a politika dolgaiban.
– Ezért beszél ennyire választékosan, mintha mindent ezerszer átgondolna, mielőtt kimondaná?
– Elképzelhető. Gergely Ferenc, a tanárom azt mondta, hogy ha ezt nyilvánosságra hozná, akkor olyan politikai ügy lenne ebből, hogy engem az ország összes iskolájából kirúgnának, és nem is tudnék tovább tanulni. Megegyeztünk, hogy nem beszélünk erről senkinek. Még egymás között sem említettük soha az esetet, annyira titokban tartottuk. Utólag az egész mosolyognivaló, abszurd, ám félelmetes is egyben, hogy mit tesz az önkényuralom az emberekkel. Egészen 1990-ig a családom – hogy finoman fogalmazzak – nem tartozott a rendszer támogatottjai közé. Anyai nagyapám 4 évet töltött hadifogságban, sem ő, sem nemesi származású apai nagyapám sosem rejtette véka alá, hogy nem ért egyet a kommunista rendszerrel, ezért nem volt az édesapám kisdobos, úttörő és KISZ-tag sem. A rendszer bukásáig a szüleim sem juthattak előre a ranglétrán, egy politikai botrány végképp nem hiányzott a családnak. Az emberek féltek. Sokan mondják, hogy a nyolcvanas évek második felében már „csak” puha diktatúra volt. Lehet, de a puha diktatúra is diktatúra.
– Szeretett tanulni?
– Jól tanultam, de nem a tanulást, hanem a tudást szeretem. Három diplomám van: általános jogból doktoráltam, majd ingatlanforgalmi szakjogász, illetve pénz- és tőkepiaci szakjogász diplomát szereztem. Mindazonáltal számomra nem a papír a fontos, hanem a megszerzett tudás, amit a későbbiekben hasznosítani tudok. Vagy átadni másoknak: az ELTE jogi karán tartottam szemináriumot a hallgatóknak, az utóbbi 5 évben pedig a szegedi jogi karon tartok előadásokat. Nagy élmény.
– Sokat dolgozik?
– Inkább úgy mondanám, hogy ésszerűen dolgozom. Ha felmerül egy kérdés, alaposan körbejárom. Principálisom tanított meg egy fontos dolgot: ne végezzünk alibi munkát! Nem elég megnézni, mit ír a vonatkozó jogszabály, meg kell győződni róla, hogy egyéb helyeken nem találok-e az adott témához tartozó kiegészítést. Érdemes a szakirodalmat, a kommentárokat és a bírói gyakorlatot is tanulmányozni. Az alaposság, lelkiismeretesség kötelességünk magunkkal és az ügyféllel szemben is, mert ha elvállalunk egy ügyet, az ügyfél azt várja, hogy a tudásunk legjavát nyújtsuk, ne látszatmegoldásokat kínáljunk fel neki, hanem adott esetben mondjuk el azt is, ha eljutottunk a probléma lényegéig, hogy úgy látjuk, értjük az ő aspektusát – és maximálisan tudjuk is képviselni –, de véleményünk szerint súlyos ellenérvek szólnak az álláspontjával szemben. Ezeket fel kell tárni, mert ha nem tesszük, akkor félrevezetjük az ügyfelet.
– Becsapjuk.
– Az ügyfélnek mindig fel kell kínálnunk a lehetőséget arra, hogy eldöntse, tovább akarja-e vinni az ügyet. Ez akár azzal is jár, hogy időnként azt mondja: megértettem, és ennek így nincs értelme. A másik, amit említenék, az az ügyféllel szembeni lojalitás. Ezalatt én azt értem, hogy ha engem megbízott valaki, akkor én maximálisan az ő érdekeit képviselem, és nem azt nézem, hogy adott esetben majd milyen áldozatokat kell elvállaltatnom vele csupán azért, hogy egy kompromisszumos megoldással végre lezárhassam az ügyet. Ha ellentétes érdekeket ütköztetünk, akkor mindkét fél védi a maga igazát, és ugyan lehet ezeket közelíteni, de egy bizonyos ponton be kell látni, hogy létezik az a pillanat, ahol azt kell javasolnom a megbízómnak, hogy ne menjünk tovább, mert az már nem lenne vállalható a részéről. Nem tehetem meg, hogy olyat javaslok egy ügyfélnek, amiről nem vagyok meggyőződve, hogy neki az hasznos lenne. Amit még erénynek tartok, az a fókuszáltság. Az ügyek gyakran nagyon szerteágazóak tűnnek és több jogterületet is érinthetnek. A tapasztalatom az – és ezt a peres ügyekben lehet a legkiválóbban tetten érni –, hogy a bíróságok egyetlen ponton fogják meg és döntik el az ügyet. Minden ügynek létezik egy „gyújtópontja”, és az ebben való állásfoglalás dönti el, hogy az adott vitában kinek lesz igaza. Számomra az a jó jogász, aki ezt a pontot megtalálja.
– Tudja, nem szeretném, hogy az ellenérdekű felem ügyvédje legyen.
– Az alaposság és lelkiismeretesség szükséges ahhoz, hogy határozottan tudjam képviselni a megbízó érdekét. Akkor érzem, hogy jó munkát végeztem, amikor olyan tárgyaláson vagyok túl, amelyen a felkészültségem okán maximálisan ki tudtam védeni a másik fél támadásait, pontosan azért, mert előre számba vettem minden olyan érvet, amit a másik előhozhat.
–Ügyvéd úr, az a kérésem, hogy a lehető legtöbb több tudását adja át a gyerekeinek, hogy olyan nemzedék kövessen minket, aki ezt a mentalitást már természetesnek veszi, ráadásul azt írjanak be bárhová, mosolyogva, amit csak akarnak.
– Igen, ez jó lenne.
– Köszönöm a beszélgetést.
Megosztás, nyomtatás, pdf